HÁROM
2014. december 13., szombat @ 5:36 #ZOEY #safeplace


Bukás


  
Outside
Hirtelen ültem fel a székben.
  A többiek is hasonlóan értetlen arccal néztek körbe, mint én. Teljesen elfelejtettem, hogy ez az egész csak egy szimuláció. Azt hittem, tényleg meghaltam. A démon... a démon megölt! Ahogyan Norát is, ráadásul őt az én hibámból. Amiatt, mert leblokkoltam. Csak álltam ott, és néztem ki a fejemből, pedig Nora megmentett, és meghalt azért, hogy én éljek, és megvédjem Ford-ot és Seth-et, én pedig nem voltam elég figyelmes, így mind a ketten meghaltunk. Ráadásul az is biztos, hogy a démon végzett Forddal és Seth-tel, hiszen mi már nem akadályozhattuk meg ebben.
  - Hát, ez... - szólalt meg Joel, mire mind a négyen odakaptuk a fejünket. - Mit ne mondjak, nem sikerült valami fényesen.
  A karomra néztem, mert furcsa bizsergést éreztem, és eszembe jutott, hogy a démon szétkarmolta. Semmi nyom nem utalt arra, hogy ez valóban megtörtént, egyedül az emlékeim őrizték a kellemetlen pillanatot. Végighúztam a körmömet a karom belső felén, és az érzés lassan elillant.
  - Gondolom már ti is rájöttetek - nézett Norára és rám -, hogy a végén a fiúk sem élték túl. - Ford ellenkezni akart, de Joel leintette. - Megértem, hogy ez volt az első bevetésetek, ezért még ez elnézhető dolog. - A tekintete egy kicsit ellágyult, és végignézett rajtunk. - De a hét végére nem ejthettek ilyen hibát. Utána igazi bevetésre kell mennetek, igazi démonokkal. Ha ők megölnek, többé nem keltek fel. - Felállt, és elénk sétált. - Egy hetetek van. Addigra próbáljatok meg úgy viselkedni, mint egy csapat.
  Joel után csak a csend maradt.
  Képtelen voltam a többiekre nézni, annyira rosszul éreztem magamat a történtek miatt, még ha nem is volt valóság. Dühös voltam rájuk, amiért olyan tehetetlenek voltak, amiért nem segítettek, és hagyták, hogy mind a ketten meghaljunk, de főképp magamra, amiért én is hagytam, hogy a démon elkapja őket.
  Egy pillanatig csak örülni tudtam annak, hogy nem láttam, amikor a démon rájuk támadt. Biztosan nem lett volna szép látvány.
  - Holnap találkozunk - állt fel Seth, és már el is indult az ajtó felé. Ford felugrott mellőlem, és elé állt.
  - Hé! Nem kéne ezt megbeszélnünk? - Úgy látszott ők is eléggé mérgesek voltak egymásra.
  - Nem - jelentette ki Seth, majd félretolta Ford-ot, és kiviharzott a szobából.
  Némán néztünk utána, mivel egyikünk sem tudta, hogy most mégis mit kellene mondanunk. Lehet, hogy ez volt az első alkalom, és csak egy egyszerű gyakorlat, de meghaltunk. Annyi év gyakorlás, edzés, és harc után már az első alkalommal elbuktunk, amikor démon elé kerültünk.
  Hogy fogjuk túlélni, ha igazi démonnal állunk majd szemben?
×××

  - A tegnapi gyakorlat során kiderült, hogy nem igazán tudtok még mindent a démonokról. - Zay tartotta a mai órát, Nora volt edzője. Szintén Gyors. - Ugyebár, nem sült el valami fényesen... - utalt finoman a botrányunkra. Joel reggel a felmérés eredményével fogadott minket. Kiderült, hogy mi vagyunk a legrosszabbak. (Micsoda meglepetés!) A húsz új csapatból egyedül mi, és egy 13 évesekből álló kezdő csoport haltunk meg mind a négyen. Iszonyúan feldobta a napunkat. - De ne ássuk elő a múltat! - legyintett. - Itt az ideje, hogy minden fontos dolgot megtudjatok a démonokról, úgy, ahogyan az valójában van!
  Seth és Ford morogni kezdtek, Nora a szemét forgatta, és én se vágtam jó képet a dologhoz. Ez komoly? Nem kéne nagyban képzeletbeli démonokat gyilkolnunk?
  Zay a tábla elé állt és rajzolt két vízszintes vonalat, egymástól távol. - Fontos tudnotok, hogy a démonoknak is két fajtájuk van. Van az eredeti faj, a sötét démonok. Aztán később jöttek a...
  - Fényes démonok? - kérdezte Ford. - Ez mekkora hülyeség már!
  - Nem, kedves Wats - szólt Fordhoz. Teljesen elfelejtettem, hogy ez a vezetékneve. - Vannak a sötét démonok, és a vérdémonok. Ők nem a lelkedet akarják, hanem a véredet, és hasonlóan, mint a sötét démonok, ők is mindenre képesek ennek megszerzése érdekében. - A tábla felé fordult, és felírta a két faj nevét a korábban meghúzott vonalakra, aztán újra ránk nézett. - Nézzük a különleges ismertető jegyeiket!
  Na itt már beélénkültünk. Ahhoz, hogy tényleg jók legyünk, nem csak képesnek kell lennünk együtt dolgozni, hanem fel is kell ismernünk az ellenséget.
  - Próbáljunk ellentétekben dolgozni. Sötét démonok?
  - Fekete szem - mondta Ford. Zay felírta, aztán felénk fordulva várt.
  - Vérdémon: fehér szem - egészítettem ki az ellentét-párt. Zay bólintott, és újra a táblához fordult.
  - Nagy, sötét száj. - Ezúttal Nora szólalt meg. Újabb tulajdonság került fel a listára.
  - Hegyes fogak. - Mind a két fajnál két tulajdonság volt.
  - Ügyes, Wats - ismerte el Zay. - Dneer? - szólította fel Seth-et.
  - Nincs árnyékuk. Egyiknek sem.
  - Tökéletes. - Azzal mind a kettőhöz felírta. - Még valaki?
  - Esetleg... - szólaltam meg, mire Ford és Zay felém fordult. - Nemtől és kortól eltérő mély, vagy magas, recés hang?
  - Pontosan. Kinél?
  Egy pillanatig elgondolkodtam, aztán magabiztos válaszoltam: - Mindkettő.
  - Rendben. Nagyjából ennyi, hiszen a többi tulajdonság inkább a viselkedésében látszik meg. Például démonalakján kívül sem szívesen járkálnak a napon. Ó! És ki tud valamit mondani az átváltozásról?
  Nora szólalt meg először: - A sötét démonoknál a retina mintha szétfolyna, beteríti az egész szemgolyót. Az arcukon sötét vérerek jelennek meg, a szájuk elfeketedik, és fura, széles ordításra nyílik.
  - Vérdémonok? - nézett Seth-re.
  - A szemük kifordul, általában fel, de az erősebbeknél befelé. Így csak a szemük fehérje látszik. Az arcukon nem történik semmi változás, a fogaik viszont élesek lesznek, a szemfog megnő, így harapásra készen állnak. Fejlett érzékük van az ütőerek megtalálására.
  - Rendben. Ez még csak a harmadik nap, szóval még találkozunk. Remélem, hogy addigra többet megtudtok a démonokról. Most viszont - pillantott az órájára -, úgy látom, mennetek kell megölni őket.

×××

  Joel már várt minket, amikor beléptünk a terembe. Sőt, nem csak ő, de a poharak, és a székek is. Úgy éreztem magamat, mintha éppen a lefejezésemre jöttem volna. Vagy legalább a halálomra. (Ami, lássuk be, a tegnapi után nem lenne meglepő.)
  - Remélem, hogy ma több szerencsétek lesz - jegyezte meg Joel. Elmormoltunk el "mi is"-t, aztán felhajtottuk a poharat, és befeküdtünk a székbe. Amíg Joel rákapcsolt minket a gépre, és egymásra, egyikünk sem szólalt meg, ami szokatlan volt a tegnapihoz képest.
  Hallottam Joel távolodó lépteit, és próbáltam nem gondolni semmire, de egy kérdés befurakodott az elmémbe.
  Ma is meghalok?
×××

  Emberek kerültek minket, néhányan nekünk is jöttek, ahogyan mozdulatlanul álltunk, és próbáltuk felmérni a helyzetet. Körbenéztem: dudáló autók, piros lámpák, emberek, füst, hangzavar. Határozottan az utcán voltunk, de egyetlen démont vagy szellemet sem láttam. A tekintetemmel a többiek arcát kerestem, mert a tömeg kezdett szétsodorni minket.
  Együtt kell maradnotok.
  Az első, és legfontosabb szabály. A démonok megérzik a gyengeséget. Tudják, ha egyedül vagy, és azt akarják, hogy egyedül érezd magad.
  Ide-oda kapkodtam a fejemet a tömegen keresztül. Keresek valakit, próbálom megérezni, hogy hol lehet a démon, vagy a szellem, de Seth gyorsabb volt nálam, mert a tömegen keresztül vakító fényt küld egy kisgyerek köré.
  Az emberek sikoltozni kezdtek, amikor a kisfiú elsírta magát. Értetlenül néztem Seth-re, aki még mindig rávilágított a kisfiúra. Nora próbálta lefogni Seth kezét, hogy álljon le, de ő nem hagyta abba. Ford megpróbált átverekedni a tömegen, hogy kiszabadítsa a fiút a fényből, de mielőtt még odaért volna dühös ordítás hasította szét a teret.
  A sikoltás erősödött, miközben a kisfiú szája megnőtt, elfeketedett, a szeme fehérjét sötétség vette át, aztán az ajkai függőlegesen megnyúltak, félbevágva a fejét, majd az egész testét. A fény eltűnt, de nem azért, mert Seth eltüntette, hanem mert a démon fekete lénye előtört az álcája alól.
  Még sosem hallottam ilyesmiről. Vagyis... egyetlen egyszer.
  - Seth, vedd vissza a fényt! - kiáltott rá Nora.
  - Mi? - értetlenkedett. - Miért?
  - Nem látod? - mutatott a démon felé. Én sem láttam. - A fényből nyeri az erejét!
  Egyetlen egyszer.
  - Ford, gyere el a közeléből! - futok érte. Nem hall. Túl sok az ember. Túl sokan vannak. Túl messze van. - Ford! Gyere el onnan! Ford! - Már sikítok. Mindenkit félrelökök, de Ford még mindig nem hall.
  - Vigyázz! - kiált fel valaki a tömegben, a következő pillanatban pedig minden elborít a feketeség, és Ford egyként hullik a földre a többi emberrel.
  - Ford! - sikítok, de már nincs ki válaszoljon. Egyedül vagyok, nincs körülöttem semmi, csak a fehérség. Érzem, hogy sírok, ahogyan a szemem előtt leperegnek a történetek. A történetek az egyetlen egyről, amikor hasonló volt. Amikor egy fél város egyként hullott a betonra, holtan. Amikor a szüleim utolsó küldetésükön voltak. Amikor a többi emberrel együtt, ők is holtan hevertek. Amikor a Nagyok (a felsőbbrendűek) elsikálták az ügyet.
  Látom ahogyan kiszállt belőlük az élet.

×××

  Kényelmetlen volt a padló, de nem nagyon zavart. Már kezdtem megszokni, hogy nem tudom merre van a bal, és merre van a jobb: most már csak a néma fehérség van.
  Fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültem ide, de azt tudtam, hogy képtelen vagyok kijutni, hiába szeretnék. Ezért inkább lefeküdtem, és bámultam a plafont. És minél jobban néztem, annál nagyobb lett a fekete lyuk, de miután pislogtam, eltűnt. Minden egyes alkalommal.
  Már majdnem betöltötte az egész falat, amikor újra pislogtam. Egy ideig lehunyva tartottam a szememet, aztán kinyitottam, és erősen néztem egy kis fekete pöttyöt, mire az növekedni kezdett, végül pedig betöltötte az egész plafont. Anélkül álltam fel, hogy pislogtam volna.
  Ki akartam próbálni, hogy milyen megérinteni a feketeséget, de nem voltam hozzá elég magas, ezért gondoltam egyet, és elindultam a szoba egyik oldalfala felé. Amikor elé értem óvatosan rátettem a lábfejemet, majd a másikat is, és éreztem ahogyan átlendülök, és új értelmet nyer a talaj szó.
  Ijesztő volt látni, ahogyan a fekete fal jóval felém magasodik, és immár előttem húzódik. Óvatosan léptem párat, majd kinyújtottam a kezemet. Amint a kezem beleért a feketeségbe, az magába szívott, aztán mintha ki is lökött volna.
  Hatalmas levegőt véve ültem fel a székben.