KETTŐ
2014. október 31., péntek @ 5:56 #ZOEY #safeplace


Képzés


Demons
- Elektra! - kiáltotta a számomra ismeretlen edző.
  Nem tudom, hogy hol van Kara, hogy mi történt vele, és mit csinál, de Boon nem tetszett. Nagyon nem.
  Fénylő volt, ezáltal eléggé nagyképű, és pontosan tisztában volt vele, hogy az összes létező világ, összes létező állományának, összes létező csapatának, összes létező Vadásza felesleges. Folyton szúrós szemmel nézett rám, és valahányszor Ford kilépett a takarásomból, engem szidott le, amiért nem vagyok jó védő, hiszen nem követem minden mozdulatát.
  Ilyenkor szem forgatva néztem Norára, akihez egyetlen szava sem volt, hiszen ő tökéletesen takarta, a mögötte folyamatosan mozgó Seth-et. Valahol ekkor kérdeztem meg magamtól, hogy van-e egyáltalán értelme élnem.
  - Figyelj jobban! - intézte hozzám a szavait Boon. - Nem fogod tudni, hogy hol van, vagy hogy merről jön. Hogy mi a célja, és, hogy kit akar. Hogy kikkel találkozott már, hogy miket élt már meg. Mindenre fel kell készülnöd. Mint Vadász, ébernek kell lenned, és folyton tudatnod a Gyorssal, hogy az Eszes szerint mi lesz az ellenség következő lépése. És, ami a legfontosabb; bármi áron, de védd meg a Fénylőt!
  Bólintottam, jelezve, hogy elraktároztam ezeket a fontos információkat, és akaratlanul is jobbra pillantottam Seth felé. Elmélyülten méregette a tenyerét, amiből most egy csepp fény sem áradt ki, de véleményem szerint szándékosan, hiszen köztudott, hogy a Fénylőknek nem tesz jót a fény előhívása, amikor világosság van.
  - Elektra! - szólt rám újra. Megforgattam a szememet, és abbahagytam a mozgást. Mögöttem Ford is elcsitult. - Vedd fel a ritmust! Ha nem vagy képes csapatként dolgozni, lemaradsz, és annak csúnya következményei lesznek!
  Meg sem hallottam a fenyegetőzését. Inkább megvártam, amíg Ford újra mozgásba lendült, aztán próbáltam követni, közben mégis mindig egy lépéssel előtte járni. Pedig egy Eszes gondolkodásának, és logikájának ritmusát felvenni a világ egyik legnehezebb dolga.
  Így nem csoda, hogy két jobbra után balra indultam, jobb helyett, ezzel tökéletesen fedetlenül hagyva Fordot.
  - Elektra! - ordított Boon.

×××

  Másnap egy Joel nevű nő edzett minket, aki Eszes volt. Akkor már tudtam, hogy a héten az összes edző az a négy lesz, aki minket tanított. Így Joelre már egészen másképp néztem, mint tegnap Boon-ra: őt Ford edzőjeként láttam, nem pedig egy ismeretlennek.
  - Minden nap, reggel és este az edzőitekkel lesztek, viszont a köztük lévő időben mindig velem maradtok, és részt vesztek az agygenerált bevetésen.
  - Mi? - kérdezte meg Nora azt, amire mind kíváncsiak voltunk.
  - Mivel még nem vehettek részt igazi bevetésen, ezért napról-napra folyamatosan különböző helyzetekben gyakorolhattok. Ezek nem lesznek valóságosak, az altató hatású ital megivása után összekapjuk az agyatokat, aztán néhány ingert megmozgatva generálunk nektek egy helyzetet, ami olyan lesz, mint a valóság. Az italnak lehetnek mellékhatásai, ezért ha valaki a generálás közben rosszul lesz, lehet, hogy meghal.
  Ettől aztán megnyugodtam. Egyedül az nyújtott egy kis biztonságot, hogy Ford arcán is hasonló kétségbeesést láttam, mint azt ahogyan a sajátomon is elképzeltem. Nora viszont komoran nézett maga elé, csakúgy, mint Seth.
  - Akkor mindenki... - A mögötte lévő asztalra mutatott. - Hajtsátok fel!
  Először Ford indult neki. Gyanítottam, hogy azért, mert ő már régebben is találkozott hasonlóval, de nem mondtam semmit, csak követtem, és én is egy pohárért nyúltam. A többiek is utánunk indultak, aztán ott álltunk négyen, kezünkben a poharakkal, amikben altató hatású lötty volt.
  Nora hajtotta fel elsőnek. A szemét szorosan lehunyta, visszatartotta a lélegzetét, aztán egy korttyal kiitta az egészet. Seth, mintha teadélutánon lenne, nyugodtan öntötte magába. Forddal egymásra néztünk, aztán egyszerre emeltük meg a poharainkat, amikben a végén nem maradt semmit.
  - Rendben - Joel négy egymás mellett szék felé intett -, feküdjetek hátra. Nyugalom. Lazuljatok el!
  Kiválasztottam az egyik szélsőt, aztán belefeküdtem. Lehunytam a szememet, anélkül, hogy megnéztem volna, ki hova feküdt. Joel rátapasztott valamit a fejemre, aztán éreztem, ahogyan a dróttal együtt, arrébb megy, és valószínűleg a többieknek is felrakta a koponyájára az összekapcsolót.
  - Lehetőleg ne gondoljatok semmire - kért minket Joel. - Nem akarom látni őket.
  Hogy látni? Csak nem arra célzott, hogy látja a gondolatainkat?
  - Sok sikert! - köszönt el.
  Lehunytam a szememet, és kizártam mindent.
  Hallottam a zümmögést, a kattogást, a többiek lélegzetvételét, aztán pedig azt, ahogyan ezek a hangok a homályba vésznek, és egy teljesen más veszi át a helyét: a mély csend.
  Sosem gondoltam volna, hogy életem legelső démonnal (igazival vagy sem) való találkozása ilyen lesz. Ilyen csendes.

×××

  Mind a négyen próbáltuk lelassítani a légzésünket. Ezt onnan tudtam, hogy egyre halkabbak lettünk, mígnem már meg sem lehetett hallani minket. Az egyetlen baj az volt, hogy semmit mást sem. Ugyan egyikünk sem mert megszólalni, mindannyiunk fejében az járt „Most mi lesz?”.
  Aztán tőlem balra fény kezdett pislákolni, így megláttam, hogy a másik oldalamon nem áll senki. Erős késztetést éreztem arra, hogy közelebb húzódjak Ford-hoz, aki ugye mellettem volt, de aztán emlékeztettem magamat, hogy Vadász vagyok, Vadász, akik nem félnek semmitől.
  - Csss - suttogta Seth. Odanéztem, és még pont láttam, ahogyan az ujjaival kivesz a másik kezében lévő fényből, aztán az útjára bocsátja. Követtem a fénynyaláb útját, és próbáltam felmérni a helyet. Már alig láttam el a fényig, olyan messze járt, aztán hirtelen, mintha maga Seth tüntette volna el, felszívódott. Balra kaptam a fejemet, és láttam, hogy a többiek is a Seth kezében még mindig világító fényt nézik. Ez csak egy dolgot jelenthet...
  - Örülök nektek.
  És a démon kacagva előttünk termett.

×××

  Nora rögtön maga mögé taszította Seth-et, így én is Ford elé léptem.
  - Ó, harcias nők - mosolygott ránk. Seth fénye alulról megvilágította az arcát, de pontosan nem láttam a vonásait. - Ritka.
  Na nehogy már egy démon mondja meg, hogy a nők nem Vadásznak valók!
  Seth valószínűleg olvasott a gondolatainkban, mert több fényt engedett szabadjára, így már mind az öten megvilágítva álltunk. Körbenéztem volna, ha nem arra várok, hogy a démon arca fénybe boruljon. Hogy ő, az egész lénye világosságban legyen.
  - Szép próbálkozás. A fény azonban mit sem számít. Csak démonalakban árthattok nekem.
  És igaza volt: amikor az arcára néztem egy teljesen hétköznapi, barna szempár nézett vissza rám. Ez nem lehet igaz! Joel hogy adhatott nekünk ilyen démont? Még a szellemek sem viselkednek ennyire nemtörődömül.
  Most, hogy már láttam gyorsan végignéztem rajta. Egy nő volt, a húszaséveiben járhatott. A bőre iszonyúan fehér volt, a mogyoróbarna szeme pedig rosszul nézett ki így. A haja szénfekete. Egy egyszerű szürke ing, és farmer, valamint egy papucscipő. Sosem gondoltam volna, hogy egy démon így öltözne. De attól még démon. Tehát veszélyforrás.
  A késemhez nyúltam, és próbáltam nem feltűnően csinálni, de a démon rögtön kiszúrta a mozdulatot, és gúnyos mosolya torz vicsorgásba csapott át. Nekem ugrott, ezért kénytelen voltam kissé jobbra szökkenni, hogy Ford-nak ne essen baja. Megragadta a kést megkaparintani akaró kezemet, és elkezdte karmolni. Egész testével nekem feszült, ezért semmimet sem bírtam megmozdítani. A kés túl messze volt.
  Egy pillanatra felém fordult, de ez pont elég idő volt ahhoz, hogy tudjam, most alakult át. A szeme fehérjét is betöltötte a feketeség, az arcán sötét erek futottak végig, a szája befeketedett, és sokkal nagyobbnak látszott most, hogy őrült ordítások hagyták el.
  Hiába próbálkoztam lelökni magamról, nem sikerült. Aztán a démon hangja távolodni kezdett, és a súlyát sem éreztem már magamon. Rögtön a késemhez kaptam, és a baltámhoz, de hiába kerestem nem volt nálam, csak egy másik kés. Fantasztikus!
  A démon most Norát támadta: mivel nem érhette utol, mentálisan próbálkozott. A szobából mindenfelé tárgyak repültek, és elég sok el is találta a cselezni próbáló Gyorsat.
  Gondolkodj, gondolkodj!
  - Elektra, bukj le! - hallottam Ford hangját, mire feleszméltem a bambulásból.
  Egy hatalmas váza száguldott felém.
  Pont sikerült lehajolnom, de a mögöttem lévő falnak csapódott, ahonnan szilánkdarabok repültek rám. Néhány kisebb beleállt a lábamba, és iszonyúan csípni kezdték.
  A démon most Ford-ék felé küldött tárgyakat, és tudtam, hogy iszonyúan gyorsan ki kell találnom valamint. Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam, és próbáltam megállítani a sebesen érkező tárgyakat. Miközben az egyre jobban sebes Norára pillantottam, odakiáltottam Seth-nek:
  - Átváltozott, használd a fényt!
  Mire fénycsóvák kezdtek a démon felé száguldani. Szinte az összeset elporlasztotta, de egy elérte, és fájdalmas sikolya jelezte, hogy a fény igenis kínzó hatással van minden démonra.
  Kapva kaptam az alkalmon, és elkezdtem futni felé. A tárgyak még gyorsabban és észveszejtőbben kezdtek repkedni, ráadásul Nora már a földön feküdt, és próbált levegőhöz jutni, a fejét ugyanis beterítette a vér.
  Amikor a démonhoz értem felemeltem a késeimet, és lesújtottam velük. Tudtam, hogy nem sokra megyek vele, hiszen ez a démonnak mit sem ér, de azt tudtam, hogy Ford folytonos utasításokat ad Seth-nek arról, hogy hogyan próbálja a fényt vezetni, ezzel pedig segíteni nekünk, így azt is előre tudtam, hogy Ford észre fogja venni a földön fekvő, kínokat átélő démont, akiből még mindig nem tudott távozni a fény (hála a késeimnek), és szólni fog Seth-nek, hogy itt az utolsó támadás ideje.
  De nem történt semmi.
  Nem jött fény, nem változott semmi, a démon pedig kezdett felerősödni, a sikítása abbamaradt. A szeme vadul felcsillant, a következő pillanatban pedig könyörtelenül átrepített a szobán. A falnak vert, amit behorpasztottam, aztán a levegőért könyörgő Nora mellett értem földet.
  Egy pillanat erejéig még pont láttam, ahogyan a démon Ford és Seth felé indul, aztán nem láttam semmit, csak a feketeséget. Az utolsó dolog, amit éreztem nem a fájdalom volt, és nem a csontjaim roppanása, hanem a fejemből, és a számból áradó vér melege.